A nap még füstölög
a hamvadó hegyek fölött.
A homály inge mögött
dereng a rét.
Szól a szája szólitatlan,
gondja kél a gondolatban
erőlködik ám az erkölcs
zsigereim zsugorgatja
ne bolondozz a belemben
ne kopogj a kebelemben
babos vesémet ne vesd ki
ne lankaszd a lábaimat
ne szakaszd a száraimat
ne kanyarogj a karomban
ráncom-redőmben ne rejtezz
ne lúgosítsd a savamat
ne szorongasd a szavamat
ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz
ne torlaszd el a torkomat
ne lapulj meg a lépemen
ne kiáltozz a képemen
csigolyáim ne csikorgasd
fürtöm tövét ki ne forgasd
Mintha égnék, láng jár végig,
lábujjamról lobog égig
ne nyisd meg az oldalamat
kicsurran a forralt kőnek
vasból való váladéka
Három vak holló kerengett a fán
világokat igazgatok:
üveggolyókkal játszom.
Nem szeretnek a gazdagok:
árva gyereknek látszom
És ámulok,
hogy elmulok
Vak, vak, vak
a kutyák így ugatnak,
az öreg csősz kivénhedett
eljárogál még egy hetet
nem sújt oda fütykösével
nem pöröl már istenével
nem káromol, nem is éber,
szeretne ő tán valamit,
de ha ő sem tudja, hogy mit,
cseléd volt, az istenfáját
néha megtömi pipáját
Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.
Istent alkotok (szivem szenved)
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!