Nappal mint földet vad homok, közöny lep, izzó és konok a szolga emberekkel szemben elepedt kedvem, elapadt nedvem,
elszáradt ég tüze lobog, a gyűlölet, sívó szivemben. Köröskörül vastőrökül voltak a rozsdás, éles, durva
csillagok a lelkembe szúrva s mint önvérébe a vad terül, reszkettem az éjben kinyúlva. Száz éjszakán
ezer magány millió fájdalommal szelt át meg át az éjszakát
Köröskörül vastőrökül voltak lelkembe törve a csillagok
és vérszagok virágoztak az űrbe. Roskad a kormos hó, cseperészget a bádogeresz már s mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lányka
venne körül mosolyogva, ha ébredezel, csacsi medve, ugy nevet itt a derűs ég Éltem, így érdemeltem én meg, hogy társul vegyenek a vének,
kikben a haragvó remények jó bölcseséggé változának. Dolgos derű és könnyü kellem szorongást eloszlató szellem
serkent engem a semmi ellen: ha szólok, sokan szólnak hozzám. Bimbózó és kinyilt világgal, mint kisgyerek virágos ággal
Szendereg szivemben a vétek, melyet szivesen büntetnétek, ám én kilépek elibétek Minden s mindenki szeret engem -
ember lettem a szerelemben. Flóra, Flóra, mosolyog róla, hogy engem ő váltott valóra. Ember vagyok és olyan boldog,
mint, ha vannak, az örök dolgok. S az én apám, az én anyám hajtson ki a zápor után mit kis gyerekünk bömböl
mint nyugalom, mint dús növény jó szó, kövér fű, televény szivemből és a földből. Flóra, csináljunk gyereket,
hadd vessen cigánykereket mert én nehéz vagyok már s elviszi könnyü szerelem, hisz hogy én legyek hűtelen
ahhoz nehéz a szívem. Fényszóróként kutatja mint öntudatos űrt, a lelkemet hogy valóban imádjalak
a telhetetlen űr alatt és mégse csalj meg engem. Átizzadt fekvő helyeden fölülve, halkan, betegen
- emlékszel? - azt mondtad nekem, hogy ne hozzak virágot. Ki tudom, még sokáig élek, köszönöm neked, hogy remélek
magamnak békés elmulást, neked szép, csendes búsulást. Miként a tiszta űrben a világok, lebeg keringve bennem a hiányod
majd árnyék leszek s te szorongva félsz: óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz. Ha elhagysz, mint az ég alján a nap, mit is tehetnék, hogy ne szánjanak
ki fogná föl szivével énekem, ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem Ha lényed erős, derítő levegőjét nem szivja szivem közeledbe merülten,
mint vércse, reám lecsap a lebegő ég s fuldoklik a lelkem az űrben. Mint a Tejút a vonuló egek táguló
boltozatán s mint a valóság heveny láz után ugy ragyog és világit lelkemben, mely világot áhit
az emberi fölszabadulás. A mindenség oly tisztán és üdén csillog, mint harmatcsepp a menny levelén. Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent. A kínhoz kötnek kemény kötelek, be vagyok fonva minden oldalon és nem lelem a csomót, amelyet
egy rántással meg kéne oldanom. És szenvedek, de nem lesz kegyelem, ha megszabadít, aki egy velem, - amazon lesz minden fájdalom.
Te öngyilkos, micsoda példát adtál nekünk, kik szeretünk! Megnehezited szerepünk. Hát más nem éppen annyit élt át,
mást nem roskaszt-e annyi vélt vád Kinek a szeme omló könnyü, elmenni annak ilyen könnyü? Mért bántsz? Én nem bántottalak!
Versed csengése mért pereg? Ugy tettél, mint a kisgyerek ki becsöngetett s elszaladt. Ha lelked, logikád,
mint patak köveken csevegve folyik át dolgokon egeken - ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot: nem kell más verse már, költő én vagyok! Kertemben érik a
leveles dohány. A líra: logika; de nem tudomány.
Cookies on Poetry Cove