Nyári, könnyü szellők,
lányok közt szökellők
szoknyákat libbentők -
játsztok a bokorban,
szalmaszállal porban
boldog gyermekkorban.
Hizlalt eső kapirgál
a vastetőn -
csak kotyogj, vén tyúk s immár
költsd ki az én időm.
Te drága anya, tojj s költs
tojásokat,
aranyos, kék, piros, zöld
gyönge nappalokat!
S én addig várok. Pénzem
nincs semmire.
Szivem ver és ráz; érzem,
hogy’ száll a pihe.
Ráz, ver. Borongva, hetykén
elhallgatom.
Ez a csavargó gondja
a lukszusvonaton.
Esik, esik fecsegve
s hol ott, hol itt,
mint hálót hal, szelecske
rángatja szálait.
Hétért - magamat kérdem -
adsz-e hatot?
Játszom. Azé az érdem,
ki játszhatott.
Tollászkodik a sárga lomb
A mennyek langy asszonya hervad
s az ellágyuló őszi talajon
Az ellágyuló őszi talajon
végighever a hervadt levegő
távol tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
Nedvesedik mélán az elhagyott
homokbánya, nagy fekete lukak
lélegzenek s a kezdő csillagok
békadudára járják táncukat
Lesz-e nap holnap, mely békét igér?
És végre munka, mely nem gyötrelem!...
Az ágakról, mint fátyol, lóg a szél,
a szürkület. Én nagyon szeretem.
A csipogó árnyakból fiókáit
összegyüjti a szürkület.
Már ég a lámpa, de még nem világit -
ami fehér volt, szürke lett.
Az ég szine, mint könnyü női ingben
kék s rózsaszin selyempapir.