Repedt kályhámon macska ül - ne hadd, hogy szomorú legyek, ne hadd motyognom félszegül hogy élni kell és nem lehet.
Töprengett ősszel szilajon, havazik gondolkodva most - kérdezem hát, ha nem tudom: követ tépjek, vagy papirost?
Tél van, puhán jár, mint a köd a síkló, soknyákú, kegyenc - kékorru katonák között polgár vagyok-e, vagy fegyenc!
Mióta egyéb nagy írók bús másolását vállalom Szegény ember hova menjen? Megfogott egy marék bolhát
A vásártéren sátrat ütnek, vernek süvölvények közt ácsorog a Gyermek egy roskadozó deszkapolc előtt. A deszkapolcon bádogdobozok
Én nem vagyok te, én nem csupán látszom, én játszom. Fedezheti igazamat a napsugár elől Kazamata, -
fogaim közt leng a zamata. Nem testedben, ám tebenned, a nedvek ha meg-megcsillantják a tünde kedvet Vassal csorbitott csontváz-leletek
mutatják, hogy itt mivé lehetek, ha mellemre kitüzöm jeletek, - csirkefogók! Nem játszom veletek! Dagadt hentes bárdja vágjon át,
tátott hátadba hulljon bé a hó te kézrebbentő hülye elnyomó Állás nélkül élek, akár a madár, idestova másfél esztendeje már.
Vásárcsarnok nyirkos boltjai alatt hordott ölem nyálkás, bő kosarakat. Mintha fojtogatnék, eltorzult kezem deresen hüvöslő drótköteleken.
Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád Móriczot, Shawt, Barbusse-t, Cocteaut meg Zolát. Kerek kenyerek közt vékony kenyeres, ki száz karajt ád el, mig egyet keres
Nem volt szalonnám s min piritnám, tüzem, lucskos padon háltam, harmatos füvön. tehetségem pusztul vígasztalanul Arcuk egy-egy kis külváros, ahol
nincs kövezet és nincs jó kocsma sem. Kis, zsiros hajuk a sipka alól előkanyarul vizesen Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költő lennék végre, csak állok itt a vasgyár szegletén s nincsen szavam a holdvilágos égre. Valamikor volt a tett,
abból lett a gyűlölet, ebből pedig szeretet s a világnak vége lett. Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
mikor meglátta a moslékos vályut. Fagyon veszve, vagy éhen. Igy a sorsom. Már rálépett a lábomra a tél. Bordáimat kiálló lécként hordom
és kócmadzagként lóg bennem a bél. A hallgatag gép, nézd, helyére ér, még nyikorgó törzseken gördül tova. Nyög az anyag. A tömegeken így
gördül elő a dolgozók sora. Nagy a mű. Hogy férne ilyen szűk kapun, melyen kétoldalt porló istenek fehér szemükkel ki-be libegő
bankárok után elmerengenek? Töredeznek a világ pántjai. Meg fogjuk alkotni csiszolt kövön a dolgozók finom fém-államát -
mint bérházon az énekszó, belülről a jel, darabos arcukon úgy suhan át.
Cookies on Poetry Cove