TÉLI ÉJSZAKA

Légy fegyelmezett! A nyár ellobbant már. A széles, szenes göröngyök felett

egy kevés könnyű hamu remeg. Csendes vidék. A lég finom üvegét

megkarcolja pár hegyes cserjeág. Szép embertelenség. Csak egy kis darab vékony ezüstrongy - valami szalag - csüng keményen a bokor oldalán,

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán. A távolban a bütykös vén hegyek, mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják az alkonyi tüzet, a párolgó tanyát, völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz, minden tagja a földre néz. Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa.

Mintha a létből ballagna haza egyre nehezebb tagjaival, egyre nehezebb szerszámaival. Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,

szikrázó csillagaival. A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve lassudad harangkondulás. És mintha a szív örökről-örökre

állna s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmulás. Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc volna harang

s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. S a szív a hang. Csengés emléke száll. Az elme hallja: Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja

a pántos égbolt lógó ajtaját, melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma, csak dőlt a nyáron át. Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka. Ezüst sötétség némasága holdat lakatol a világra. A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? Összekoccannak a molekulák. Milyen vitrinben csillognak ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág s a pusztaság fekete sóhaja lebben - - varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne, mint külön kis téli éj, egy tehervonat a síkságra ér. Füstjében, tengve

egy ölnyi végtelenbe, keringenek, kihúnynak csillagok. A teherkocsik fagyos tetején, mint kis egérke, surran át a fény,

a téli éjszaka fénye. A városok fölött a tél még gőzölög. De villogó vágányokon,

városba fut a kék fagyon a sárga éjszaka fénye. A városban felüti műhelyét, gyártja a kínok szúró fegyverét

a merev éjszaka fénye. A város peremén, mint lucskos szalma, hull a lámpafény, kissé odább

a sarkon reszket egy zörgő kabát, egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol egy rozsdalevelű fa, mérem a téli éjszakát. Mint birtokát

a tulajdonosa.