Ragyog az ég. Terülő, fagyos háló, a jeges bogok rajta csillagok. Itt nyárfa sír. S a tömör vizben gázló halászok csendes árnya ring amott.
Most partra lépnek rekedt csizmáikban, s mig lágyan málnak iszamos rögök, a halak husa fölpattanva villan s a háló-alji kis vizben csörög -
A bulldog csuka sötét fényü teste mint árnyék fekszik a keszeg hasán, s mintha taknyos ponty lágyságára lesne tátogván kap a görgő víz után.
A tó jegét kásás hó fedi A pipafüst lenyúl a földig. Embergyujtotta láng vergődik a kályhán s kacsint a gyerekre -
az is hancurozni szeretne. A zsupptetők, a templom tornya, a hóba ejtve, hóba szórva, mint a bárányok ürüléke,
feketéllik a messziségbe. Fehér szelek - csordában járnak - minthogyha lovak suhannának tiszta fagyból s nem láthatóan,
szikrát üt patájuk a hóban. a napot csak sejti az ember, mint remélő a boldogságot - onnan tudom, hogy süt, mert látok.
Csendes, kévébe kötött reggel, zsömle-zizegésű világ, porhanyó falucska, mondd el a lágy kenyér dalát.
Im, a könnyü szél elősurran, tereget szép búzamezőt s tovaringatja lágy fodorban a zümmögő időt
a lombok közt borzong az este már. Tömött gondját bontja a béres. A kerten, hallatlan semmit idézve
bálvány hőség borong, pókhálót fog kicsiny ráncos kezébe s untan legyint a lomb. A tócsa finoman bolyhos a portól
Gyenge muharos mezőt terít a szél könnyedén, a fű zümmögő időt ringat rezgő levelén.
Az idő futva terem mint bab Esős, kisímult vidékem tócsába foglalta a holdat.
A nyárfák közt ezüst habokkal az édes szellő folydogál s csak fürdik benne aranyos tagokkal az óriási nyár.
Kásásodik a víz, kialakúl a jég és bűneim halállá állnak össze. Jó volna-e, ha megdermedne fönt hülten a súlyos arany napkorong?
- Nem! Az a jó, ha a szobában friss kávészag tolong! És mint reklám léggömb, majdnem elrepül a szalmaszinü, könnyü nyári ég -
csak egy sovány nő feje nehezül reád, aranyból öntött nagy vidék! Sárga füvek a homokon, a dél szikrázik,
elült, lefolyt a tors között a szél, a tócsa bőre ráng idegesen. Egy pók fut át a homokon, a dél csiszolva űl a sárga füveken,
elült, lefolyt a tors között a szél, a tócsa bőre ráng idegesen. foszforeszkál az üres levegő füstöl a föld, egy óriási nő
gyémánt-melle-vonala villan el egy szál vadzab, ki kardot vont elő a porba réved emlékeivel
Cookies on Poetry Cove