Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap
a távol falujába ballagott.
Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak,
a hamvas, égi templomablakot.
Fészkében ring a száz cikázó fecske,
szívemben minden mámoros szavad.
Reszket - mint ujjunk - mind a levelecske
és röghöz szorul a rög és tapad.
Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
minket a gyönge, friss vetés szeret.
Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,
bennünk a föld barázdát rejteget.
Az est sötét báránya ballagóba,
feketébb hulló selyemgyapja már.
És szőke hajad mintha mező volna,
mit teljesen betölt a holdsugár.