MUNKÁSOK

Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, s mint fészket ütik le a kis falut.

Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, - kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.

S hol zápfog rág, a város érdes része, hol a vasbányák fuvallata ing, gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce, lendkerék szijja csetten és nyalint,

hol a fémkeblü dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok, itt élünk mi. És sorsunk összefogják a nők, gyermekek, agitátorok.

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a mult sikos hala. A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.

Ujságpapír az asztalon kenyérrel s az ujságban, hogy szabadok vagyunk - poloskát űzünk lámpával s a kéjjel s két deci fröccsel becsüljük magunk’.

Elvtárs és spicli jár a csöndben erre, részeg botlik, legény bordélyba lóg, mert hasal az éj s pörsenéses melle, mint szennyes ingből, füst alól kilóg.

Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten, egymás hátán, mint odvas farakás s hazánk határát penész jelzi körben a málló falon; nedves a lakás.

De - elvtársaim! - ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött.

A történelem futószallagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember öntött csillagát!