Az ember él, habár üres a kamra
s a dobozokban semmi élelem.
Életben tart a halálfélelem.
(E nehéz percben ismerek magamra.)
Most sajnálom (de ezt is lenyelem),
hogy nincs isten, ki gondoljon kinomra
és azok szemét ujjával kinyomja,
kik elnézik, hogy nincsen kenyerem.
Büszke nyomorúlt voltam én! Ma már
belátom, csak a csökönyös szamár
büszke, amikor szaggatja az ostor,
meg az ujonc, ki első ízben posztol,
meg a gyermek, kit dícsér a tanár
és otthon édes meggybefőttet kóstol.