Minek magunkat lassan ölni? Nem jobb egyszerre megdögölni? Mint rokkant lábbal tántorogva, Vizes, vak szemmel csillagokba,
Rossz, messzi csillagokba nézni S régi dicsőséget idézni, Idézni mind, mi ősi, ódon, Hogy hátha mégiscsak megszánna
Az Úristen valami módon. Minek magunkat lassan ölni? Gonoszság helyett búza nől ki Az égről földbe hullt szivünkön;
De igaz, nótás, füttyös másnak. Magyar, köszönj az elmulásnak, Nincs mit kereskedj már e tájon, Akad legény, ki ideálljon
S ásóját vígan földbeszúrja! Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni? Hisz életünk úgyiscsak talmi S nem is nagyon kell már akarni,
Akaródik ez nélküled, Agyadban bár égő hodályba zárt Riadt baromként bőg a rémület. Bezárva okos őrültek közé,
Szenvedünk, mint az eldugott kenyér. Rab szíveink örök szerelmese, A nagy világ minket hiába hív! Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
Száguldó, forró ménesek után A barna földek múló dobaját Szívünk teérted dobogta tovább És mozdonyaink szálló dübörgése
Feléd lengeti most is lelkeinket! S a nyomorultak, ők, akik miatt Temetőnek is kicsi lett világunk, Még ők biztatnak, hogy a pusztulást
Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk! Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk? Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk! Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.
Sikoltani! Ha levegőtlen vihar a jajunk, Akkor is csak Sikoltani!
Hogy minden búzatábla kiperegjen. Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, Nekünk nyisson ajtót a reménység!
Cookies on Poetry Cove