Magad emésztő, szikár alak! Én megbántottalak. Botot faragtál, ábrákkal tele, beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt? S eldobtad, ahogy az égbolt az unt csillagot ejti le. Én fölvettem és rádhuztam vele.
Igy volt? Sajnálom, kár volt. Világomon, mint üvegen át hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének, amennyi a magány üvegének vastag tábláin átszüremlik. S hallottam, emlit
az a szó isteneket, kik nem hajolnak ezután neked. Pedig te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek. Pörös felek szemben álltunk, de te szintén más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én. Már értelek. Mit érsz vele? A mult tüntető menete elvonult, a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned, mint mindenkiben, elkövesednek az aláomló évek, évadok, rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt. Akár egy halom hasitott fa, hever egymáson a világ, szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát s igy mindegyik determinált. Igy él a gazdag is, szegény is, igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja, nem az embert magát harapja, hanem valaki mást, dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, - mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyu karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, - villamoson egy este a Széna téren találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem, köszöntem és te csodálkozva vettél észre. S még ottan
egy pillanatig szórakozottan eltünődtem, - hiszen lehetnénk jóbarátok, együtt mehetnénk a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva beszélgethetnénk irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra, utalván a tapasztalatra, indulatom messze ragadna, te - hozzátéve: „Szivedre ne vedd” -
leintenél, mint az öregebb, mint az apám s én bosszankodnék, de nem mondanám.
Cookies on Poetry Cove