Megvallattak, hogy vérzett a húsunk. Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény, gondolj reánk, kik föl-le futkosunk és messzenézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény, eledelünket kiköpi a szánk, gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány. Testvér, segítsd a lebukottakat. Otthon a tűzhely hűvös és repedt, hideg fazékban készül az ebéd:
a csarnok nyirkos kövéről szedett kis káposztalevél és hulladék. Az asszony szédül, szidja gyerekét s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tőlünk sosem kapja vissza már az ujjnyi kevés lámpaolajat. Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál. Testvér, segítsd a lebukottakat.
Gondoljatok a büdös kiblire, mely ködgomolyban küld új nyavalyát. Adjatok szappant, lóhúst s télire apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát, mert megőrjít a patkánypuha éj, az asszony nélkül gyötrő szenvedély. Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély! Testvér, segítsd a lebukottakat. Küzdtünk híven a forradalomért, nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
Zizegve várnak a röpcsik, a hék s éhbérrel várnak mind a burzsoák. A mozgalom vár, munka és család, míg megbukik a kizsákmányolás,
sarló villan, lesújt a kalapács s börtönről, gyárról lehull a lakat. Éljen a Szovjet, a munkástanács! Testvér, segítsd a lebukottakat.
Cookies on Poetry Cove