A mellékudvarból a fény hálóját lassan emeli, mint gödör a víz fenekén, konyhánk már homállyal teli.
Csönd, - - lomhán szinte lábrakap s mászik a súroló kefe; fölötte egy kis faldarab azon tünődik, hulljon-e.
S olajos rongyokban az égen megáll, sóhajt az éj; leül a város szélinél. Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen. Mint az omladék, úgy állnak a gyárak, de még
készül bennük a tömörebb sötét, a csönd talapzata. S a szövőgyárak ablakán kötegbe száll
a holdsugár, a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait. S odébb, mint boltos temető, vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták. A komor föltámadás titkát őrzik ezek az üzemek. Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr lidércet lát, gyors fényjelet, - a bogárhátú dinamók hűvösen fénylenek.
Vonatfütty. Nedvesség motoz a homályban, a földre ledőlt fa lombjában s megnehezíti
az út porát. Az úton rendőr, motyogó munkás. Röpcédulákkal egy-egy elvtárs iramlik át.
Kutyaként szimatol előre és mint a macska, fülel hátra; kerülő útja minden lámpa. Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka; benn fuldokolva leng a lámpa, napszámos virraszt egymaga. Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak, búja lépcsőkön fölbuzog, sír. Élteti a forradalmat. Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek. Kóbor kutyaként jár a szél, nagy, lógó nyelve vizet ér és nyeli a vizet.
Szalmazsákok, mint tutajok, úsznak némán az éjjel árján - - A raktár megfeneklett bárka, az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik a vasöntő az ércformákba. Minden nedves, minden nehéz. A nyomor országairól
térképet rajzol a penész. S amott a kopár réteken rongyok a rongyos füveken s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen... Nedves, tapadós szeled mása szennyes lepedők lobogása, óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen foszló perkál s az életen a bú, óh éj! Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen, olvaszd ki bennem a vasat, álló üllőt, mely nem hasad, kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre, óh éj! Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg.
Cookies on Poetry Cove