Kovács, kovács, fölgyűrted jól az inget,
aztán megemelted két szép gyereked és bemártottad a tűzbe.
Most ott pirosodnak, ahol a fiatal madár!
Meg ahol a sokkal nagyobb virágok, melyeket oda kéne tenni a házad elé.
A nap is ott kél ha meglóbálod fejed fölött a kalapácsot
s az üllő
megcsendül belé, akár a dalolók szive.
Ez a legkékebb tavon él, ahol a halak vert ezüst lelke nyugszik,
este eljön tisztán, kéken, bekocog minden ablakon:
Kalapálj csak, hiszen szépeket kalapálsz te!
A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, fütyülsz és a homlokod megbököd!
Te vagy a kovács és kikalapálod
a virágokat.