Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.
S ha nem lehet, akkor sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.
Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.
Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.
Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.
Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.
Rúgtak itten, rúgtak ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.
Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.
És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,
Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.
Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.
Iszonyatos, nagy bosszú ez,
Várni, várni, míg vége lesz.
S tudni, vannak így még többen,
Mígnem valaki megdöbben,
Míg valaki föl nem ordít,
Ködből, csöndből föl a holdig,
Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,
Megátkoz ebtartót, ebet
S legelőször is engemet.