Szállt a daru. Tűntén
révedtél mereven.
S csak mormolgattad ülvén:
az ott a szerelem.
A tömör földeken
dünnyögtél tétován.
Tűnődtél, mért hagy el
a jómódú leány.
A faj, a faj szavát
gyűrte össze a szád.
S nem tudtad, hogy a fajt
megosztja a világ.
Hogy tuskó kezű munka
s nyúlt ujjú élvezet
igazít utunkra.
Tied hová vezet?...
Nyúlós, tömött e táj,
hájas homály dereng.
Hüllők hona. Megállj!
A víz tompán mereng.
Vékonyulsz, elhajolsz
e puszta szélinél
s széjjelkapkod a sors,
mint a füstöt a szél.