Amikor verset ír az ember, mindíg más volna jó, a szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó.
Amikor verset ír az ember nem írni volna jó, Amig fiatal volt a legény, Sokat megérzett az ujja hegyén,
Megérzett mindent a bőrén, Kicsit Az én szivem sokat csatangolt, de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanúl. Ebben a csendes, uri, idegen házban szegény vak ember fölbotorkált
öt emeletet. Az ötödiken már sikoltásra tárta puszta torkát, hogy most majd leveti magát a mélybe, s ekkor kinyílt egy konyhaajtó félve
Én azt akarom, bár ostobának látszik a vágy, mely elmém kockáival játszik, hogy ugy szeressen az egész világ téged s engem, mint anya kisfiát
egyetlen kisfiát, vagy kisleányát. Ének, hajolj ki ajkamon s te bánat, ne érj el, csak holnap. Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak. És énbennem is leng a mérleg, de nem húzza le, ami kell. Lágy verőfény! Semmit sem értek,
csak hallom, kislány énekel. „Szádon az igazság bugyogjon s te nyelj, hiszen te ugy hazudsz! Ez a bölcs átok addig fogjon,
mig vitatni s szeretni tudsz! Én hazám, fajom és emberiségem iránt ismerem szép kötelességem mint bús idegen, végén a menetnek,
mikor valakit pompával temetnek Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, ne ünnepelje bennem senki hősét, ily ünneplést én Istenre hagyok.
Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb. Versem azé, ki szivem versbe kérte és nékem elég a barátság érte. Kik csak hallották a szerelem hírit
ugy másznak vakon a magányos sírig a cikkázó fájdalom hirtelen villámai után a félelem homályával nagyranyilt szemük mélyén.
Költő szerelme szalmaláng, azért oly sebes és falánk Lassú álmodozásaiból amint fölemeli fejét a gyermek,
bólint az angyal, ki a kínnal fölötte ing s porba ejtik fejüket a kígyók, akik feléje mérgeket lövellnek. Lépte könnyü, szeme lágy
mint bolyhos bánatom hazája Már sokszor alszom úgy a népligetben mint egyszerü hajléktalan Nem ér szerencse, nem árt balsiker sem -
szavam szerelem kérte. Bocsássatok meg, hogyha jó a versem és szeressetek érte. Nem! nem! kellene kiáltoznom
s azt suttogom: igen, igen, hogy a sors ringatózást hozzon a tenger sirás vizeiben Nem találok szavakat magamra,
Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, vagyok mint a hideg, világos és nehéz. Oly lágy az este, mint egy szöllőszem, gurul puhán emlékeim között.
Egy szőke est. De már nem emlékszem, Szamár széllel pajtáskodni vén bosszankodó rózsa vagyok én Szélnevelő, tágas pusztán
soványkodunk tökkáposztán Ugy élsz szivemben, Erzsi, mint a bánat, mely édes emlék izével etet. Ha barna nagy szemed reám veted,
trillák szöknek, reggeli lárma támad, mint napkeltekor. Kél a vágy utánad beragyogván a végtelen teret. Nem félsz-e, hogy ki téged így szeret
Cookies on Poetry Cove