A keserűség száll bús éji órán
Magányos, forró szívre úgy, amint
Vezérgályám vérszínű lobogóján
Sötét, nagy varjú súlyos szárnya ing.
Rózsát fogok: mert elszárad kezembe,
Asszonyt viszek: csókomtul összeég.
Varjas lobogóm soha nem veszem be,
Kinek nem tetszik, jöjjön, tépje szét!
Hahó, vulkánmód zúg a tintatenger,
Hahó, szent itt ki evoét kiált!
Hahó, a hullám fergetegesen ver,
De nem bántja a tengerek fiát.
Örömkalmáros, rossz polgári bárkán
Nyafogjanak csak utált untalant:
Árbócaim dühödt bórák cibáltán
Ujjongok, mint a tenger itt alant.
Részeg s komor legényim el se hullnak,
Örökkön élek, mint a Biblia.
Nyugalmas, nagy kikötőjén a Multnak
Nem állnának meg: mind lelkem fia.
De míg a poklozó csatán vesződöm,
Nehánya jajdul, sírva rajtam is.
Bocsánatot kegyel feléje gőgöm:
Szerencsétlen, de könnye nem hamis.
S ha sír az asszony, akit elragadtam,
Miként ó isten földi kedvesét,
Mint vihar búg gyöngyös csigába halkan,
Susogok néki szép tündérmesét.
S hahó! prédák után rohanni aztán!
Szép síp a vész, ha süllyed az öröm.
Meddig? - szűkölhet száz vizi kuvasz - tán
Rudam ha unva magam eltöröm.