HAZÁM

Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméletem, nyelvem származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor munkahelyeken káromkodva,

vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor. Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál,

árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár,

nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már! S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk. Az erőszak bűvöletében mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!

A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ, hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,

magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ. Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk

s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt,

emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt. Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól

pénzt eztán se lát a család. Multunk mind össze van torlódva, s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ.

A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre, s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt s a büntetést levonják:

kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény. Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén

s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény. Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol

a népségből a nép fia. Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.

S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad - édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve láncon - nekem ezt nem szabad! Költő vagyok - szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat.

Hadd írjak szépet, jót - nekem add meg boldogabb énekem!