Szonett, te drágakő, te antik
Gyöngysor, Reá akasztlak im,
Hüsen pihenj le vállain,
De fujtsd nyakát, ha dús brigantik
Orzó szavára hangja hallik
S nagy átkot mondj, ha bántja kín,
Őrködj okossan álmain
S tüzelj, ha könnyü könnye zajlik.
De meg ne mondd, hogy érte sírok,
- Szavadnak akkor úgyse hisz, -
Hogy verseket csak néki írok
S utam az őrülésbe visz.
Csak éjfelen, ha fénye csillog,
Csókold haját helyettem is.