Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra. Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem. Rejtelmek ha zengenek, őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet talpig nehéz hűségbe. Szól a szellő, szól a víz, elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív, folyamodnak teérted. Én is írom énekem: ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem ezt a nehéz hűséget. Már két milliárd ember kötöz itt, hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik a szép jóság s a szelid érzelem. Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre, ha nem segítesz nékem, szerelem. Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld, a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld, hogy levelei kiviruljanak. Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg, munka, szabadság, kenyér s jószavak. Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom, munkásoknak emberi öntudat. Mint minta, mint az erény a szegénybe, s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’, mely igazodni magára mutat. Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes szívvel, az örökös ifjuság italát. Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág - bár búcsut int nekem... E fura dolgot űzném, az örökös ifjuság italát.
Fecseghetnének nyelves tudományok - mind pártfogolna, ki szivébe lát: legalább keressem, amire vágyok, bár nincs,
az örökös ifjuság italát. Már nem képzelt ház üres telken, csinosodik, épül a lelkem, mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem. Ő a mezőn a harmatosság, kétes létben a bizonyosság, lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák. Ízét adja a tiszta víznek, száját adja a tiszta íznek, hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget. Ő az okmány, kivel a kellem a porráomlás ellen, a szellem az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem. Érdekeimből megértettél, bátorrá vakmerőből tettél, kínlódtál, amig nem szerettél,
egész világom ege lettél, - hát dícsértessél s hirdettessél, minden korokon át szeressél s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!
Cookies on Poetry Cove