Állok, lábamnál tócsa nő
a pocsolyához - az a dolga.
Bevont farokkal bú elő
az eb, hogy lábam megszagolja.
Kövér az ég, az üdv a gondja,
pislog, dagad a püspök dombja,
fütyülnék s számra pára jő -
hát megfontoltan, mint a dudva,
gőzölgök szépen, komolykodva,
révedek én is, révedő.
Fütyültem könnyedébb koromba...
Esik, hogy nőjön sár meg bodza,
csak egy hűvösen heverő
répa, egy jámbor meszelő
meg én hallgatjuk gondolkodva.
Lassudad, országos eső
hulló hajamat panaszolja.
Dörmögő vagyok, dörmögő.
Meg ballagó, hisz evező
nem kell soha az országútra!
És dünnyög, motyog a cipő,
hogy csizmának is elég volna.
Feszeng a tök, busong a boglya,
esik a mezitlábasokra,
a munkátalan munkásokra,
esik a remegő toronyra,
a lágy talajra, tulajdonra,
gödörlakó kubikusokra,
párnás, polgári lakásokra,
esik, esik, hisz az a dolga.
Lassudad, országos eső,
nehézkedve és panaszkodva.