Esik esik - a por nedvesen reszket életünkön - csattog, dörög - dörömbölnek - hallod? - a szivünkön!
Meztelenül futni futni tárt karral futni egy erdő felé - - - esik esik -
kis tenyered mért tartod ki a menykő elé? - - - A szél hozta - a szél
hangosan kacagó lányok bontott hajából zudulva lebeg - - - recsegve jajdulnak az ágon hibás-szivű száraz levelek.
És szoknyád szagát is akarom tőled s te csókolsz, ütsz és sohase vársz - hogy tisztulhatna meg hát a szerelmem, ha látlak, hallak, hogy szólsz és hogy állsz -
nézd, fáj a homlokom az ütközéstől és fáj, hogy elmulik ez a fájás, mert bomlott melled varként rátapad s elfordult szemmel hiába tépem róla,
ne félj, nem gyógyul, csak tovább szakad - - - s hiába bánkódsz, az igazak lehelte felhő nem segít a te könnyeiden -
az én szememmel kell kisírnod mindent, hogy érted el ne pusztuljon szivem! És isten lábánál ülünk le együtt, te kettős melled bontod összecsengve,
ő elhalványul, én közönnyel nézem, hogy két lélek mellettem újra gyenge, hogy szivemben csak kerestétek egymást, akik ágyamban találkoztatok - - -
de úgy mondom csak a közönyt s az istent, mert bús fennszóval sírva rothadok. Hullj eső hullj és öntsd el e világot, mely ilyen nőkkel verte meg magát.
Ki védené azt bicskával szurom le, a történelem ha parancsot ád. S bár piszkos vagyok már a nagy jövőre, ott leszek én a barrikád előtt -
az új szeretők, sárgák és fehérek, ne lássanak mint gyönge szenvedőt. Találkozzanak vágyó testemen Sanghajtól Wienig, Chikagon keresztül,
csak mosolyogjanak ezen a versen, melyben meghülyült korunk kínja rezdül. Szabad közösség, jöjj, feléd megyek, néném könnyei feléd hullanak,
mind szenvedünk s nagyon kiérdemeltük, hogy megérjük már néhány napodat!
Cookies on Poetry Cove