Hol a tiszta szavak nem dadognak,
El innen, végre, a magasba, föl!
El se mondom majd a csillagoknak,
Hogy a teremtő ember öldököl.
Teremtő ember? hát a teremtésük,
Vélték-e valamikor, hogy mi az?
Igaz életre való szelidségük
Csörömpölő páncélon rongy viasz.
Áldd meg, te Krisztus, a mi fegyverünket!
Az ének száll és kúszik a mise.
S a megdühödt vak látnivélőt büntet,
Pedig még fényt nem látott senki se.
Ó, él a fény, a tavaszi, ha itten
Fénynek is hiszik az őszi ködöt!
Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya planétát köpött.