Ugy érzem, hogy mulik az idő, hogy bonyolultabb örömök várnak reám és egyszerübb, de nem disztelenebb szomoruság, mint a multak, melyeknek lágy s erős szövedéke most kiterült
előttem, - im e zümmögő kávéházban várok reátok óvatosan, lassan s figyelve (multba? jövőbe? nem tudom) de vizsgán, mint a kutya, ki bár szemmel tartja a gyanusan nyüzsgő világot, félig ügyel csak, mert másfelől gazdáját várja jelenni a néma uton -
ily félálomszerü figyelemben, mely egy, noha ketté irányul, kifelé multra-jövőre, befelé rátok, kis asszony s te kedves barát, érzem, hogy ti vagytok a gazdám (vagyis illő arányul veszem e magányos várakozáshoz kettős mosolyotok sugarát)
érzem, hogy ti vagytok a gazdám, mert egyetlenegy vagytok ti ketten, kikre várok e sanda jelen gyanus jelenései közt, mig vöröshaju jellemszinészek kártyákat osztanak felettem, mérgeket hordanak szerte-körül, nyelik a füstöt, a gőzt...
Lám-lám, nevetve jöttök, nem tudva, hogy ti vagytok Az, ki eligazitja az üres keretekben a képeket, melyek hanyag alakzatai alighogy élnek, máris tubusaikba surrannának vissza a festékek, a nem-lett multba az ősi anyag.
Üljetek csak ide mellém, hadd legyünk együtt ujra a hármak, viduljunk, vonjunk határokat a térben s az óra szerint - ez a félálom visszahuzódik szivembe, máris ugy rémlik, mint az a gyarmat, melyet nem láttam s amelynek partján a kenyérfa koronája lágyan meging.
Cookies on Poetry Cove