A napba bámul sebtiben -
hűl már a langyos Balaton, -
árnyéka hosszabb a vizen,
mint ő maga a szárazon.
Rólunk nem tud, hisz rá sem ér!
S még száznál többen is vagyunk!
És éretlenül ér a dér:
savanyú szöllő az agyunk.
Elhullunk, mint az ő haja.
Hisz ott is, hol nem vágta gép,
földünk kopasz. Idestova
jöhet az új, parókanép.
Ezt, mikor éhen összeestem,
tisztes bosszúból verselém,
mert meghalok, de ő e versben
örökkön él e sártekén.