Öregem, no, mi van veled? Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád? Vizes homokon kötelek kötnek-e ki? Te azt sem unnád.
Bátorság! Lesz még olyan munkád, amelyben kedvedet leled, - most - bárha egek ura ront rád, - teremtsd elő a kenyered.
Hisz itt a szenvedés belül, - de ott kivül a magyarázat. S hogy’ olvasod le emberül, hogyha tagjaid citeráznak?
Ez a fegyenc-kor leigázhat, de szabad leszel, ha belül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziur települ.
Jöjj világra! Anyád apád te légy! Ne less tündéri nőre s szakállas végzetre, ki rád vigyázzon, - ne légy bölcs, te dőre!
Gondolj a ravasz csecsemőre, - sír-rí, hogy szánassa magát, de mig mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.
Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, - törődj belé, ma nem tudunk szeretni. Szemeidből a csillogás kihagy, megtanulnak a dolgokra meredni.
Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi, áttetsző, sikos állkapcsát a fagy meghordozza az egeken. Feledni nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.
A csillám szememből kihagy, szemem már tanul rámeredni a dolgokra. - Gyermeki vagy - szól - én már nem tudok szeretni.
Én azt látom, hogy emeletnyi áttetsző állkapocs, a fagy, siklik ott fönn... Annyit feledni nem tudsz, hogy ember ne maradj.
És most nem tudom, mit tegyek, öljek-e, vagy olvassak ponyvát. Ösztöneim az életet, a kegyetlenkedőt nem unnák.
Jobb’ szeretik a bő uzsonnát, mint én a tünő felleget, egy lány mosolyát, mint a munkát én és a dolgos képzelet.
Mi emberek, sötét erők, érezzük, napjaink letelnek. S ha érezzük, a vég előtt, mint dögöt légy, a világ ellep.
Eszmék északi fénye mellett mért őriznők hát az időt? Miért piszkálnánk hunyt szerelmet? Én fölgyujtom a temetőt.
Szépen beszélsz! Fogalmad úgy világít, mint ott kinn a nyers tél s igazad van! De most aludj, ma éheztél és nem kerestél,
egész nap új világra lestél.
Cookies on Poetry Cove