Fák közt, virág közt ülök egy padon. Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat - a szabadság nagy csendjét hallgatom. S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom a külső világban - nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.
Ahogy fölvetem boldog szememet, mind följebb oszlanak az egek s egyszerre elém suhannak itt gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg. És mint a tájon - mosolygok rajtad. Nem érzem én, csak értem aggodalmad. S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást siratod, mint helyedben én siratnám, hanem a munkát, a fölszabadulást, magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány és látható hatalmak. Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák őrzik és az lobog. És mindig újra nyitnák a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog. A dolgos test s az alkotó szellem, mondd, hogy törhetne egymás ellen? Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül. S az indulat múló görcsökbe vész, ha föl nem oldja eleve az ész. Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés. S jobb is volna, ha most elnéznéd velem, hogy’ köt hálót szellő faleveleken. Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég. Az alkony a felhőn fésű... Ülünk együtt, mint kedves és fia... A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak. S mi várjuk, hogy mikor lesz látható reszketésű bennünk az első csillag.
Cookies on Poetry Cove