A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon. Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt - hiába törli a bú szivünkről a rákövesedőt.
Moshatja vér is - ilyenek vagyunk. Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve forrón és szilajon, hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon.
Papok, katonák, polgárok után igy lettünk végre mi hű meghallói a törvényeknek; minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű. Elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak eddig, bár sok a mult: szállásainkon éhinség, fegyver, vakhit és kolera dúlt.
Győzni fogó még annyira meg nem aláztatott, amennyire a csillagok alatt ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt a földbe zárt titok. Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze, mint tócsán gyönge jég, városok vakolata omlik, ha szökken; s döng az ég.
Ki inti le - talán a földesúr? - a juhász vad ebét? Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét. És látjuk már, hogy nemsoká mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán a tulajdonotok. De ő csak ahhoz húz, ki néki enni maga adott...
Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl szivünket! Azé, aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet, ki velünk van teli. Föl a szívvel, az üzemek fölé! Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott füstjében fulladni meg, ki lüktetését hallotta a föld sok tárnás mélyeinek!
Föl, föl!... E fölosztott föld körül sír, szédül és dülöng a léckerités leheletünktől, mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel, füstöljön odafönt! Mig megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent...
A város peremén sivít e dal. A költő, a rokon, nézi, csak nézi, hull, csak hull a kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon. A költő - ajkán csörömpöl a szó, de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.
Cookies on Poetry Cove