Sötéten csillogó bogyószemed
Mély századok éjéből rám mered,
Mint keserű vád és komor panasz,
Csüggedt szívem mélyébe villan az!
Tudom, mit kérdez hű és bús szemed,
Mely látott halni, győzni eleget
S jövő kárpitján nézett bizton át,
Fénnyel nyilazva a sűrű homályt.
Ó mit feleljek, mit mutassak itt?
Avarba hulló hadak halmait,
Közönybe fúló sóhajt és sikolyt,
Bitangul veszve álmot, ami volt?
Én hallgatok, susog a hűs avar,
Jön a nagy ősz és hull, hull a magyar.
Jön a nagy ősz és hull, hull légiónk.
Ó bán, aludni s nem álmodni jobb!