Képektől és szobroktól messze menve,
Lassan föléledsz végre, életem
És elcsitulsz, távol szépség szerelme
S a tudás fáját vígan ízlelem.
Az enyhe csöndet a nyugodt szobában,
Az asztalnál, hol orgona virul,
A boldog ágyat a holdfényes árnyban,
Mikor a lámpa és a gond kihuny.
S a múlt oly élő, meghitten meleg lesz,
Váradi utcák és szegedi táj,
Korán kelő szememben tarka reggel,
Hő délutánon álmatag diván.
És viruló nők, kacaj és igéret
És ciprusok az áldozó napon,
Míg karjaink kitárjuk: édes élet,
Te egyetlen eltűnő alkalom.
Az élet nem nagy, ó de szép az élet
S a szálló percek balzsama örök
S a boldog órák később is zenélnek,
Csak lelked légyen fiatal s görög!
Egy harmincéves férfi így dalol ma
S bár sok fanyar bú forr borába még,
Már ujjongani meri: heuréka,
Múló az élet, de múlóba szép!