Öröm, te régi szó, te múlt napok faunja,
Örökre eltünél és nem jársz vissza újra?
Hiába várom én, hogy egy napon beállít
Kacajod s zengenek elnémult fuvoláid?
Hiába ülök én vezekelőn a porban,
Siratva életem, ifjan megölt halottam?
Hiába nézek én a ködlő távolokba,
Örökre elmaradsz, öröm, szép déli pompa?
Nem volt elég a könny, a hervatag panasz, jaj,
Nem volt elég a dal, mely szenvedést magasztal?
Öröm, kit Schiller és Beethoven áldva zengett,
Jőjj el, jőjj el, te szép, te kedves, égi gyermek!
Csak egy mosolyodat akarnám látni még én
S elmennék gondtalan, áldón, megáldva, békén.