Mikor a végső este már közelgett,
Tekintete még fölcsókolta hosszú,
Mély búcsúcsókkal a gazdag világot,
Melyet teremtett, színből és vonalból.
Még megpihent a pápa komor arcán,
Melyen az égi hatalom dereng át,
A két Fülöpnek bús és büszke állán,
Az infánsok és infánsnők csoportján,
Kik játék mellől a trónusra lépnek
És ellovagolt egyszer még előtte
Kis Baltazár Carlos királyi herceg
Sötét lován, fényes tekintetével
És látta újra Bréda átadását,
Hol a győztes mosolygott és a vesztes
Borongott, míg a lándzsák égbe nyúltak,
A főpapok és főurak sorát,
Kik méltóságot és gőgöt viselnek
És látta a sok törpét és bolondot,
Kik szomorúak és mulattatók,
(Oly törpe néki minden földi nagyság!)
Fájó szemével simogatta lágyan
Öreg Menippust és csöndes Aesopust,
Koldusait a pompázó világnak,
Akiknek rongyát annyi áhítattal
És tündökléssel öltöztette fénybe,
Mint a királyok bíborát, brokátját
S részvéte könnyét csillogtatta rajtuk.
Mert bársony és rongy, arany és penész,
Az udvar dísze és az utca árnya,
A kerti ünnep és csapszéki mámor,
Uralkodók és agarak szeme,
Mind forma, szín csak, mely fakul, enyészik:
A képek élnek hódítón, örökkön!