Akik elmentek búcsú nélkül
S csukott ajakkal fekszenek,
Oly különös, hogy nem üzennek
A kedvesek.
Oly érthetetlen, hogy szemükkel
Intettek: holnap s lám, soha!
Rájukfagyott némán az élet
Mosolya.
Várom, hogy egyszer szembejönnek
S tovább ballagnak majd velem,
De köztünk, hallom, mély az árok:
A végtelen!
Csak egyszer ülnének le vélem
A lét tavaszi teraszán
S néznénk a holdat, mely, mint arcuk,
Halavány.