Sárkányokat eresztettünk a réten
S a szél elvitte messze, hirtelen,
Kerestük őket sírva és remélve,
Talán megleljük majd egy más egen!
Kis kedvesemnek volt egy őzikéje,
Szemében mindig bánat csillogott,
Mint nővéremnek, úgy néztem szemébe
És úgy szerettem őt, mint hű rokont.
A világ titkát nem lelték a bölcsek,
A világ titkát nem kerestem én,
De már tudom, mért szomorúk az őzek
S mért oktalan e földön a remény!
Az égi hírnököt nem látja senki,
Mikor közöttünk halkan megjelen,
Az üdvösséget hozza, vagy a semmit?
Mindegy: túlvisz e fájó életen!