Nagy, szürke rajban, egyhangú morajjal
Szállnak, csak szállnak tétova napok,
Kopnak, kopnak az óramutatók,
Szürkül az alkony és szürkül a hajnal.
Ó rohanó napok nagy légiója!
Elhantolt idők, elhagyott terek!
A homokóra lomhán csak pereg
S örök homok vár lenn a rosszra, jóra!
De néha... egy perc játéka csupán csak,
Szivárványos lesz ege a múlásnak,
Hallik a mindenség melódiája...
S a szürke Én, száz gond betege, rabja,
Belát egy üdvösséges pillanatra
A végtelenség büszke távlatába.
Ismeritek az érckarmú lidércet?
Agyunkba markol és mi futni tudnánk,
De megkövült kín szörnyű árnya hull ránk
S fölöttünk csattog keselyűd, vad Élet!
Jön éjszaka, mikor lelkünk kigyúlad
S villámos fénnyel a jövőbe lát
S dermedt bánattal, sírva néz reád
Ó éj, ki szemed rémülten lehunytad!
S élünk tovább és vánszorgunk odább,
Futunk. Megállunk. Várjuk a csodát,
Hogy meggyógyít a Tavasz és az Élet,
A Szerelem, a Boldogság, a Fantom!
Ügetnénk egyre, por lep és nap éget
S ama napon megállunk ama parton!