Szűz homlokod derűje, mint a lámpa
Sugárzik csüggedt estéim felett.
Kis emberek, kis gondok társasága
Szegény világom s a világ feled.
A temető a kertem, komoly, árva,
Vidéki sírkert, ott lelek helyet.
S míg dúdolok egy régi dalt felőled,
Suttogni kezd velem a temetőkert.
Szűz mosolyod, mint hold az őszi égen
Világol néha ködön át felém.
Párizst akartam és Rómát reméltem,
De hűtelen, mint vágyam, a remény.
És évre jött közömbösen új évem
S míg gyúlt a láng és vér a földtekén,
És mindig, mindig halkulóbb ajakkal
Egy dalt dúdoltam, mely altat s vigasztal.
Szűz kedvesem, ó élsz-e, vársz-e még, mondd,
Hiába várok és hiába vársz.
Halványabb már a vágy, mint téli félhold,
Mikor dereng a szürke pirkadás.
Az élet messze, bús volt, rég és szép volt,
Egy dalban néha még tán rámtalálsz.
Mondj egy fohászt és siess tova nyomba:
Az én pompám immár halotti pompa.