Néha megcsap, mint napkeleti illat,
Fűszeres, álmos, valami vad mámor,
Ősi szavaknak mély zsongása ringat
És elcsal innen, e fonnyadt világból.
Néha elfog valami mély honvágy
Az ős pusztára, amit cserben hagytunk
S szívembe tündökölnek égi rónák
Vén csillagai s megállok alattuk.
És érzem, eltévedtem a sűrűben,
Az embernyájban, idegen gyűrűben,
Kőbörtönök közt tétováz a léptem.
És érzem, hogy hiába hull a vérem,
Közönynek szürke homokja beissza
És őshazámba nem mehetek vissza.