Az életútnak épp közép felén,
Ha visszanézünk, pajtás, a sötétbe,
Különös dolgot látunk, te meg én:
Mögöttünk elmúlt napjainknak éje
És benne holdvilág gyér mosolyával
Fiatalságunk balgatag reménye.
Az én szívem már emlékezni átall,
De azt tudom, hogy élőbb mind az emlék,
Mint életem, amit nem éltem által.
Csak készülődtem, hogy majd egyszer elmék
A napos és virágos oldalára,
De nem láttam mást, csak a naplementét.
Te is az ódon könyvtárnak zugába
Bújtál, ha künn a tavasz csókja égett
És este írtál, sokat és hiába.
Mert ólomerdők erdeje mi végett,
Ha meghúzódni sem tudsz benne végül
És újság rongya lesz minden, mi élet?
Mi marad itt meg végső menedékül
Az élet elfáradt Robinzonának,
Ha a vihartól minden álma szétdül?
- Egy jó szivar tán s egy szép, büszke bánat?