Mint rab oroszlán rozzant ketrecében,
Morogva élt Döblingben a beteg.
S figyelte, hogy a távol magyar élet
Egére új vihar mint közeleg?
És néha néma egykedvűn besüppedt
Az őrület fonák, bús szőnyegén
S hallgatta, mint lehangolt hegedűket,
Miket susog a kétség és remény?
És olykor kitekintett rácsa résén
S szimatolta az ébredő szelet,
Hej, a tavasz künn milyen is lehet?
És néha, kora fagyok ködös éjén,
A pisztolyával babrált eltünődve
S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe...