Ancsára gondolok, a kis cselédre,
Aki Szakolcán robotolt szegényke.
Hajnalra kelt és éjnap egyre fáradt,
Alázatos szemében szolgabánat.
Én vele soha, soha nem beszéltem,
Idegen volt a nyelvem és a vérem,
Ő bús kis szűz volt, én szomorú férfi,
A bánatunkat arra ki se kérdi.
De egyszer mégis váratlan titokban
A piruló arcára csókot loptam.
Fölremegett rá kicsi teste, lelke,
Mint Mirjám, az angyali üzenetre.
Ki tudja, hol van Ancsa, tán a mennyben,
De néha vágyom rá, hogy megkeressem
És mondjam néki, nyelvén más világnak,
Madárnak nyelvén és nyelvén virágnak:
Bús, kis cseléd te, szolgáló leányom,
Két ilyen árva, mint mi, nincs e tájon,
Ne szégyeld azt a csókot, benne égett
Egy fájdalmas, nagy, meddő férfiélet!