Simon Péter

Szólott a hadnagy: Célozz! Jézus állott S aki megváltja majd e rongy világot, Sápadtan, nyugodtan előre lép, Fölveti szép, szőke, szelíd fejét

És szól: „Le a fegyverrel! Én megyek!” És indul. Utána a hadsereg. Csak Péter, akiben kis szittya vér volt, Gondolta: „Hát az egész csak ezért volt?”

S Malkust, a szolgát úgy csapta fülön, Hogy a szegény fül elrepült külön. „Megváltás ide, megváltás oda! Nekem elég volt. Nem oda Buda!”

Jól mondta Ahazvér, a csizmadia: Szegény ember dolga csupa komédia! Nyakunkon a római imperátor, A papi fejedelmek, a kurátor,

A tizedes, a százados, legátus, Irástudó és Pontius Pilátus. Barabás ordít s szabadon bocsátják! És elveszejtik az isten bárányát!

Nyolc boldogság jut itt csak a szegénynek, Meg a menyország! Az úré az élet! Jézus Péterre néz. Jézus nem válaszol. Eszébe jut egy koldus ács valahol.

Tavaszi éj volt. Hűs szél szállt nyugatról. Simon Péter az ugaron barangolt. Názáretit a hadnagy elvezette, Talán ítéltek is már ő felette!

A papi fejedelmek udvarán Tűz pattogott, szikrázott szaporán. S a tűz körül, vöröses fénybe mártva, Katona, szolga lebzselt, a hajnalt várva!

Jött Simon Péter és közébük állott, Megkérdezett egy vihogó szolgálót: „ - Hány óra? Hol lehet mostan a Mester?” A szolgáló rábámult nagy szemekkel:

„ - Uram, nem vagy-e tanítványa tán?” Péternek ránc gyűrűzik homlokán, De nyugodalmas hangon feleli: „ - Nem voltam soha senkije neki,

'sz ő alvajáró. Aszondják: bolond.” ...És megpiszkálva a zsarátnokot, Mellé simul, gubbasztva, melegedve, Megoldódik a nyelve és a kedve.

...Kakas kukorékol. Már itt a hajnal. Az ajtó döng. Sápadtas, fényes arccal A názáreti vörös ingben lép ki: Katona, szolga mind riadva nézi.

Ő könnyei közt mosolyogva lépdel, Péterre néz. És nem néz vissza Péter!