Az Arany Szarvas zöldes udvarában,
Hová a gond, bú senkit sem kisér,
Az esti órák víg kompániája
Nézi: hogy száll az áprilisi éj.
Előttük az Avon szürke vize ballag
S a parton bókol szürke fűzfasor,
De színeket lop a szemükbe lassan
S tündéri tájat bűvölget a bor.
S a kora tavasz és a késő mámor
Olyan, miként, ha hárfa pengene
És elfeket elrejtő lenge fátyol
A távol Ardenn erdeje.
Kilenc az óra. Ő lép most be éppen,
Tar homlokán lámpák derűje leng
S egy végtelenség mosolyog szemében,
Kék ibolyák, kék ég, kék tengerek.
Nyugodt gesztussal, mint aki leinti
A vágyakat már és a gondokat,
Leül szelíden s vígan emelinti
A serleget, mely kedvet s álmot ad.
Beszélni kezd. Hogy mily békés az este
És mily szelíd ez április hava.
Hamlet fiáról szól, kit nem felejthet
S fölsír mély gordonkaszava.
A tiszteletes elteszi a kártyát,
Az öreg bíró fapipára gyújt.
Mind Vilmos mester ajkait csodálják
És cseng a szó és visszacseng a múlt.
S a mester egyszer csak a földre réved
És hirtelen szívéhez kap keze
És szemei, ez áldott, drága fények,
Mint a kilobbant fáklyaláng szene.
„Mi az barátom?” - kérdezi a csaplár
És hangja, mint hordók szádája zeng.
Ő asztalára hajtja sárga arcát
És szól:
„A többi néma csend.”