(Rousseauként...)

Rousseauként a magány s természet ölébe heverve Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete! Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb, Disztichonos versben írom e szép sorokat.

Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott, Bércek ormain és völgyek ölén egyedül? Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó, Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld: Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű! Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény, Lelkem vára aként épül a csend közepett.

Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel. Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít. Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből, És a barátságból, lengenek ím körülem.

Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók, Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék, Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba, Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz! S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében, Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta, Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem. Természet s lángész szemlélete érleli bennem Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints. Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban, Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott, S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.