Mentünk az estbe, kispapok...
A dómnak tornya égbe vágott,
Aranyos volt a bús torony,
Melyet derűs fény koronázott.
Néztük, mi boldog hallgatók,
Mi fehér oltári virágok.
A kereszt fénylett, hallgatott.
Mentünk az estbe, kispapok...
Azóta sokszor mentem én
Az estbe, éjbe, árnyba, gyászba
S nem fénylett már rám az a fény,
Dóm tornya sárgás ragyogása.
De jaj, nem is lesz soha már
Ama boldog sugárnak mása
S nem lesz ama csönd, üdv, remény,
Azóta messze mentem én!
Ó most is int a múlt ködében
Aranypárásan a torony,
Járván élet nagy erdejében,
Mint Dante jára egykoron.
Ó régi tornyom, régi fényem,
Be megfogyott fény és torony
S járunk bús alvajáróképen
Idegenül, múltak ködében.