Leáldozó nap bíborában
Fürdik a Kaukázus orma,
Nyugaton rózsás felhők fátyla
Hull a fölkélő csillagokra.
Susog, suttog az alvó tenger,
Szerelmesét szólítja lágyan,
Megreszket a virágok kelyhe
Szűzi, titkos szerelmi lázban.
S a bíboros hegy meredélyén
A rózsafelhők lágy ködében
Prometheus, titánok atyja
Kesereg egymagán, sötéten.
Fölkél a hold. Csókját lehinti
Az alvó tenger fölszinére
S e csók nyomán kikél a vízből
Az óceán ezer tündére.
Sörényes Neptun szép szülötti,
Az óceánidák dalolnak,
Prometheust körüljajongva
Hódolnak a nagy fájdalomnak!
És könnyeiknek gyöngyfüzérét
Elszórják a habtáncba búsan,
A sápadt hold felhőbe búvik,
És sírdogál az ég borúsan!
A végtelen gyász hallatára
A szirtek keselyűje ébred
És éktelen nagy vijjogása
Betölti félsszel a vidéket.
És szilaj, biztos szárnycsapással
A Kaukázus felé tartva,
Lecsap a csúcsra s a titánnak
Szívébe vág rettentő karma!
Prometheus, míg mély sebéből
Mint szökkenő ár, hull a vére,
Szomjas gyönyörrel hallgat egyre
A tündérlányok énekére!