Pogány leány, én már fáradt vagyok,
Elbágyasztott az út, míg ide értem;
Rekedtté tettek a szilaj dalok!
Nagy út volt. Ismeretlen pusztán által,
A dalok bujapompás erdejébe,
Ujjongó daccal, dacos ujjongással!
Nagy út volt. Mennyi kósza nyíl süvöltött,
Szívemnek jött mind! Meztelen szívemnek!
De megvédett az ifjúság, az ördög!
Be elfáradtam! A nagy álmodó már
Aludni menne, álmodozni térne.
Csituljon el a vád, a dal, a zsoltár!
Be elfáradtam! Szürke, kis szemekből,
Ó mennyi gyanú, ármány villogott rám.
Be féltem én, be féltem én ezektől!
Mert látod ó pogány leány, nekem
A szemeimben tilos tüzek égnek:
Az élethez nagy, bűnös szerelem
És semmi macskaláng vagy kutyaérdek.
Hiába, áruló az én szemem,
De, gondoltam, tűzrózsás mámorokban,
Nagy látásokban majd elégetem!