Még néha jön, hogy újra fáj a múltak
Eltűnt szerelme, túl e tájakon,
Hová szelíd gőgömmel elvonultam,
A néma röggel s hűs éggel rokon.
Még néha jön, hogy tűnt nevek zenéje
Szívembe sír és vérem újra gyúl
S a messze ködbe és a távol éjbe
Sóhajtok, mint a fa, ha lombja hull.
De már nyugodt ütemre ver a szívem,
Ütemre, melyben szférák dala zsong
És én tudom, nincs mit keresni itten
Halott apát és hűtelen rokont.
Örök testvérek, csillagok, ti hívón
Reám sugárzók, intetek, megyek
S mint öngyilkos, aki megáll a hídon,
Reménytelen még visszarévedek.