Mint sudár fa, mely a tarka réten
Majd eleped az egyedülségben,
Egyre vár, vár valami más fára,
Te is olyan bús vagy, olyan árva.
Új világnak új nótája támadt,
Más manapság a gyönyör, a bánat,
Valamikor a haza volt minden,
De manapság osztoznak a kincsen,
Önös érdek egymást taszigálja,
Megtépve az élet bokrétája.
Ó de azért ne tedd le a lantot,
Megcsendül még azon egy-két akkord,
Énekelj csak egyszerűn, merengőn,
Mint a madár éjszaka az erdőn.
Lesz idő még, mikor újra éled,
Ami rég volt, ami semmivé lett.
Tavasz csókja átszáll a világon,
Rügy patakzik a letarlott ágon,
Régi nótád lángragyújtja bennünk
Azt az érzést, amit elfeledtünk!