Az élet nagy harcában vesztesek.
Belátják, hogy az ő ügyük bukott
S a sápadt arcú, fáradt Brutusok
Kardjukba dőlnek és lefekszenek.
Méltók reá, hogy megsirassuk őket,
Mi boldogok, kik élni még tudunk,
Bár százszor vesztünk és százszor bukunk,
Míg sorsunk lassan varrja szemfedőnket.
De azokat siratni nem szabad,
Akik emelt homlokkal halni mennek,
Merész hajósai a végtelennek,
Kik látva a tolongást itt alant:
Közönnyel félreállnak s mosolyogva
Elindulnak szebb fényű csillagokba.